1Kw Hány Le
Másnap hajnalban fölbolydult Rácpácegres. Jönnek. Ki hozta a hírt, nem tudom, de már az is elterjedt, hogy egy lánctalpas monstrum is közeleg, azzal rombolják le a házakat. Bederik Duri nem sokat késlekedett. Ő vezeti őket, a tank előtt jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű, kék köpeny. Egy darabig hihettük, hogy csak ijesztés, de ahogy a hajnal kibontotta a tájat a homályból, kibontotta a lőrinci úton vonuló sereget is, igen, jönnek, fegyverrel, lánctalpas monstrummal, végünk van, véged van, Rácpácegres. Menekültünk volna, az asszonyok batyukat kötöttek, de akkor már valaki jött vissza a magtár felől, nincs kiút, igen, akinek jó szeme volt, láthatta: mint a szögesdrót tüskéi az őrszemek szuronyai, körös-körül, a ráadási úttól a Paphegyen át a Vitéz-tanyáig mindenütt katonák, körülzártak bennünket. Ki lehet ez az asszony meg ez a gyerek, hogy ilyen ádázul gyűlölik? A batyuk a lábak mellé estek, hátráltunk, összetorlódtunk, mint egy delelő nyáj, szorongtunk a Nagyszederfa alatt. A monstrum már a Kissarok felé dübörgött, hallottuk a kérlelhetetlen hangot, már idevillant Bederik Duri kezéből a kék, amikor Keserű Pisti felkiáltott: – Oda nézz!
Lázár Ervin ebben a kötetében a valaha volt pusztát, gyerekkorának Édenkertjét, "Rácpácegrest" és embereit énekli meg. Ez az isten háta mögötti emberi világ volt az ő írói képzeletének a nevelője, s kincses emlékeiből táplálkozik ma is; ez ugyanolyan gazdag és kimeríthetetlen terepe a létezésnek, mint a nagyvárosok nyüzsgő élete, s az ember, szívének reményeivel és sorsának nyomorúságával, ebben a valóságot írói látomásokkal és költészettel, csodás elemekkel át- meg átszőtt "Csillagmajorban" ugyanúgy megmutatkozik, mint a világnak bármelyik más színterén. A korábban megjelent kötet most válik teljessé, két új elbeszéléssel, illetve függelékben a szülőföldhöz kötődő tizenöt publicisztikai írással bővül.
Mindig nagyon szerettem azokat az írókat olvasni, akik felnőtt korukra is megőrizték gyermekkoruk fantáziavilágát. A Csillagmajor novellái felnőtteknek szólnak ugyan, de nem lehet nem felismerni a mesélő Lázár Ervint, a rácpácegresi alsórácegrespusztai kisfiút, aki épp a Nagyszederfa felé szalad miközben egy manó szakállát veszi észre a földben. E történetek jóval komorabbak, mint a meséi (bár a meséknek is megvan néhol a maguk sötét oldala, de ott a humor gyakran feloldja azt), de mégsem reménytelenek, még ha a remény gyakran csak a mágikus világban teljesül be. A kegyetlenség, a háború, a besúgók is köztünk élnek, de még ha látszólag sikerül is nekik, nem győzedelmeskedhetnek. A "függelék" pedig – ahol Lázár Ervin gyerekkoráról, emlékeiről, magáról mesél – különös fényt ad a kötetnek, hiszen felbukkannak a novellák, mesék forrásai, megjelenik maga Lázár Ervin. Lázár Ervin, aki egy réges-régi korból maradt itt – ma már sajnos csak könyveiben él tovább köztünk –, amely kor sajnos talán már végleg eltűnt e föld színéről, de melyben olyan jó lett volna élni.